Korlátok kellenek, mércék. A föld felett egy arasszal lebegő határokat legalább derekamig kéne emelnem, legalább azért ne kelljen a padlóra hajolnom, hogy egy kezet megszoríthassak. Túloptimalizálok, már-már naivan azt látom mindenben, hogy működhet. Idealizálok minden külső dolgot, ritkán hat rám a realizmus gravitációs mezeje: lebegek. Sokan azt mondják, hogy mikor magamról beszélek, mintha egy más, rosszabb személyről mondanék véleményt. Újra kell értékelnem magam? Hogy láttok jobbnak, mint ami vagyok? Vagy ha nektek van igazatok, segítsetek, hogy meglássam magam! Állítsatok a lélektükör elé, ordítsatok rám: nézz már bele rendesen! Mutassátok meg végre, mit kell nézzek? Én csak magam látom. Sokszor a tépdeső reménytelenséget, csipetnyi megvetés, akaratot a változásra és a kudarcot.
De akkor kit látsz te?! Hogy mondhatod: túl kedves és aranyos vagy ahhoz, hogy bántsalak? Hogy jössz te ahhoz, hogy azt hidd, csak te adhatsz pofonokat? Mi van, ha én sebeznélek meg, vagy ez lehetetlen? Téged szappanbuborék vesz körül, ami alkoholban oldódik... Jobb is, mert nincs kedvem megkeresni a tűt a drogok, tüntetések, szappanoperák, háborúk, nukleáris fegyverek, éhezések, Justin Bieber, gazdasági válság és egyéb XXI. századi világfájdalom szénakazaljában.
