játsszunk?

...kiszáradt tetemedre lepke szállodába ment a kandúrt pengetek repedt gitáronom, talán hiányzikzakban hull a hónap végén kimosom kabátombol a tömeg a néma koncertengerpartra kifeküdt Ady tengeremek vers az istállóban várlak meleg szénaszaggalaxisunk tele van csodacsillagokkalandot akarok énekelve feküdni a fűre kiszáradt tetemedre...

Múló szerelmi morzsák

Ma is eszembe véstelek, kinyitottam agyam könyvét fényképedre,

ott van a 81-es szám és mellésimul Amika* kényeskedve,

leheleted forrósága is ott rejtőzik szőke hajad mögött;

napsütésben ragyogó zöld szemed és titkos mosolyod között

áll az állad, rajta a kis szakáll, melyen a híd korlátján simuló

rejtélyes tenyered nyugszik: a három hónapig gyakran hajamba túró.

Álmomban felcseng dalunk, s arcodat hozza a nyári szellő,

rámtelepszik néha a magány, minden emlékemben mozduló szavad ölő

is tud lenni, mert újra betörtél a szivárványból épített falon.

(tudom, hiszen én engedtelek át)

*szürke macskád

Te tanítottál, utamra mutattál.

Lassan mindenhez hozzászoktattál:

kitaszításhoz, bánathoz, fájdalomhoz,

őrülethez, szerelemhez, elhagyáshoz.

Iskola vagy, oktatsz,

magadba fogadsz

majd ellöksz, szakítasz,

búcsúba taszítasz.

Ez a sok év, mit benned töltöttem,

percek, napok- türkizkék emlékem

minden pillanatunk,

mit most, 12. végén megszakítunk.

Szerettelek, ölelve szorítottalak,

s ahányszor elküldtél, örömmel hagytalak

egyedül az utcasarkon.

késő

Csak egy baj van, kedvesem! Én csak ma döbbentem rá, hogy egész eddigi -rövid- életemben olyan emberrel vártam, amilyen Te vagy. Mégis most hiába tudom ezt már, a nyáron eljátszottam esélyemet, kihasználtam szerelmedet. Felét sem nyújtottam annak, amit érdemeltél, esetleg csak megvédtelek a (barátaid általi) támadásoktól. Szóval, tetteimmel harcoltam érted, de érzelmeidért cserébe nem tiszta, önzetlen szerelmet nyújtottam. Csak egyféle árnyékát kaptad ennek, önzőségem, növekvő hiúságom elvakított. Amiket magamban eldöntöttem, hogy az "igaziban" meg kell lelnem, nálad megvolt: támogató, szerelemteljes, gyengéd, kissé titokzatos és furcsa, ezek mellett pedig gyakran magadhoz szólítottál, szereted a macskákat(főleg M.-t), és ami számomra a legfontosabb: Csillagocská(m)nak szólítottál.

Nem feled(te)lek s őszintén sajnálom!

Bumeráng

Fekete tócsákon ugrálunk keresztül,

hogy kezünk összeérjen.

Szemében, a zöld tócsában furcsa kismanó ül,

ő irányít éppen.

-Simítsd meg vállam, fújj a hajamba!-

de a manócska a karomba

nem küldi őt, visszafogja ostorával,

gyaláz, kinevet foghíjas vigyorával.

Szabadon ereszti néhány másodpercre,

mellémül akkor s ráteszi

kezét ölömben reszkető kezemre,

míg a manó észre nem veszi.

Én meg csak bámulom magam; magasból,

kívülről nézek a gyötrődő szembe,

és csak egy dolog jut mindig az eszembe,

hol van a leszálló a körhintáról?

Mikor lesz már vége, hogy tudnék megállni?

Szándékos a mosolya a meg-nem-felelő pillanatban?

Érdekli őt is, hogy rosszul vagyok már, ki akarok szállni?