Fekete tócsákon ugrálunk keresztül,
hogy kezünk összeérjen.
Szemében, a zöld tócsában furcsa kismanó ül,
ő irányít éppen.
-Simítsd meg vállam, fújj a hajamba!-
de a manócska a karomba
nem küldi őt, visszafogja ostorával,
gyaláz, kinevet foghíjas vigyorával.
Szabadon ereszti néhány másodpercre,
mellémül akkor s ráteszi
kezét ölömben reszkető kezemre,
míg a manó észre nem veszi.
Én meg csak bámulom magam; magasból,
kívülről nézek a gyötrődő szembe,
és csak egy dolog jut mindig az eszembe,
hol van a leszálló a körhintáról?
Mikor lesz már vége, hogy tudnék megállni?
Szándékos a mosolya a meg-nem-felelő pillanatban?
Érdekli őt is, hogy rosszul vagyok már, ki akarok szállni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése