Múló szerelmi morzsák

Ma is eszembe véstelek, kinyitottam agyam könyvét fényképedre,

ott van a 81-es szám és mellésimul Amika* kényeskedve,

leheleted forrósága is ott rejtőzik szőke hajad mögött;

napsütésben ragyogó zöld szemed és titkos mosolyod között

áll az állad, rajta a kis szakáll, melyen a híd korlátján simuló

rejtélyes tenyered nyugszik: a három hónapig gyakran hajamba túró.

Álmomban felcseng dalunk, s arcodat hozza a nyári szellő,

rámtelepszik néha a magány, minden emlékemben mozduló szavad ölő

is tud lenni, mert újra betörtél a szivárványból épített falon.

(tudom, hiszen én engedtelek át)

*szürke macskád

Te tanítottál, utamra mutattál.

Lassan mindenhez hozzászoktattál:

kitaszításhoz, bánathoz, fájdalomhoz,

őrülethez, szerelemhez, elhagyáshoz.

Iskola vagy, oktatsz,

magadba fogadsz

majd ellöksz, szakítasz,

búcsúba taszítasz.

Ez a sok év, mit benned töltöttem,

percek, napok- türkizkék emlékem

minden pillanatunk,

mit most, 12. végén megszakítunk.

Szerettelek, ölelve szorítottalak,

s ahányszor elküldtél, örömmel hagytalak

egyedül az utcasarkon.

késő

Csak egy baj van, kedvesem! Én csak ma döbbentem rá, hogy egész eddigi -rövid- életemben olyan emberrel vártam, amilyen Te vagy. Mégis most hiába tudom ezt már, a nyáron eljátszottam esélyemet, kihasználtam szerelmedet. Felét sem nyújtottam annak, amit érdemeltél, esetleg csak megvédtelek a (barátaid általi) támadásoktól. Szóval, tetteimmel harcoltam érted, de érzelmeidért cserébe nem tiszta, önzetlen szerelmet nyújtottam. Csak egyféle árnyékát kaptad ennek, önzőségem, növekvő hiúságom elvakított. Amiket magamban eldöntöttem, hogy az "igaziban" meg kell lelnem, nálad megvolt: támogató, szerelemteljes, gyengéd, kissé titokzatos és furcsa, ezek mellett pedig gyakran magadhoz szólítottál, szereted a macskákat(főleg M.-t), és ami számomra a legfontosabb: Csillagocská(m)nak szólítottál.

Nem feled(te)lek s őszintén sajnálom!

Bumeráng

Fekete tócsákon ugrálunk keresztül,

hogy kezünk összeérjen.

Szemében, a zöld tócsában furcsa kismanó ül,

ő irányít éppen.

-Simítsd meg vállam, fújj a hajamba!-

de a manócska a karomba

nem küldi őt, visszafogja ostorával,

gyaláz, kinevet foghíjas vigyorával.

Szabadon ereszti néhány másodpercre,

mellémül akkor s ráteszi

kezét ölömben reszkető kezemre,

míg a manó észre nem veszi.

Én meg csak bámulom magam; magasból,

kívülről nézek a gyötrődő szembe,

és csak egy dolog jut mindig az eszembe,

hol van a leszálló a körhintáról?

Mikor lesz már vége, hogy tudnék megállni?

Szándékos a mosolya a meg-nem-felelő pillanatban?

Érdekli őt is, hogy rosszul vagyok már, ki akarok szállni?

hiányzik

Gondolatok cikáznak az agyamban, mint a villámok az égen, amiket bámulok. Újra és újra felötlik bennem a kérdés: vajon megbocsátana? Úgy érzem, szükségem van rá, mint a csokira a kanálkában vagy egy sörre. Nem, sokkal nagyobb szükségem van: rá, nem rá, valakire, hogy bújhassak ölelésébe. Békülhetnénk, de nem tehetem ezt vele, nem törhetem össze újra őt s magamat is egyben, mert egyszerűen nincs mi, csak te meg én, mert az együtt az nem ment fényesen. Víz és tűz, de sajnos nem a filmes varázsellentét. El kell engednem, találnom valaki újat, türelmeset, jó szelídítőt, titkos-furcsa-kiszámíthatatlan lényt. Talán csak egy egy pillangót kéne beszerezzek, annak szépségét kéne csodáljam. Ha köddé válna, legalább nem fájna annyira.

Kell a karod a derekamra, körbe kell vegyél minden pillanatban, figyelmed csak nekem add. A hőségben is tűrném most forró lehelleted, cs ak titkon leshessem, ahogy nézel meleg szemeiddel, mert azt hiszed, alszom. Vigyázol rám, tízszer lassabb minden mozdulatod, nehogy felébressz.

Irígykedve nézem a buszon összebújt párt, mert te nem vagy mellettem. Együtt akartam és akarok veled végigsétálni a forró homokon a tengerparton, úszni veled a sós vízben a hullámokon, nézni a naplementét a hajóról, vagy a teliholdat a szálló teraszáról. Aludhatnék mellkasodra dőlve. Fognám a kezed a bazárban, húználak magam után az átjáró mellett 100 méterrel átfutva s közben nevetnék aggódó arcodon. Kevesebb mosolyom lenne idegeneknek, mindet neked tartogatnám. Ha itt lennél. Velem.

-ez még augusztus közepe. azóta már /sajnos, nem annyira sajnos/vége-

szókimondás

rájöttem, nem ő volt, én tettem meg, én mondtam ki. ő csak hasonló szavakat mert súgva ontani. Én léptem, kimondtam, mert igen, le is írom: szeretem! szükségem van rá, nem érdekel, ki mit gondol. lassan két hónapja, de az idő repül, hihetetlen, mennyi időt töltöttünk eddig együtt(és mégis milyen keveset).

reszkettem, mielőtt megszólaltam volna, féltem a szó súlyától, az utána elkerülhetetlen kötődés-növekedéstől.aztán szemébe néztem, mosolygott, s egyszerre kibukott belőlem. ő megölelt, fülembe súgta válaszát, s én éreztem megkönnyebbülését, hogy végre felszabadítottam.

ettől lettem én is szabad:)